Kedves Barátom! Kotsis Iván és Csaba László

Csaba László hagyatékában 12, Kotsis Iván által írott levél található. Ez a nagy szám is annak bizonyítéka, Csaba milyen magasra tartotta partnerét – a Műegyetem legendás tanárát, aki már a harmincas évek végén, a tanári karban egyedüliként lehetővé tette a modern elvek alapján történő tervezést. A tisztelet persze annak fényében is érthetővé válik, hogy Csaba László életének talán legnagyobb örömet hozó elismerése az 1992-ben megkapott Kotsis Iván-érem, amellyel a Magyar Építőművészek Szövetségének főtitkáraként végzett, 12 éves munkásságát ismerték el.

A Kotsis Iván érem - a kép forrása a Soproni Egyetem Simonyi Károly Kara, U. Nagy Gábor 2018-as elismerése alkalmából

A díj átvételekor mondott beszédében külön ki is tért a névadóhoz fűződő emlékeire. Szerencsére megtartotta a beszéd kéziratát is – ebből idézek.

„Sohasem tudom elfeledni Kotsis professzor úr emberi, szakmai, nevelői arcát, tudását, ahogy azt át tudta adni tanítványainak, ahogy rá tudott nevelni mindannyiunkat az építészet igaz szeretetére. A lakóépülete tervezése volt első találkozásom Vele, majd az épülettervezési gyakorlatok első és második éve, végül a Térművészet c. féléves tantárgya, melyben megismerhettük általa az építészet magasabb rendű összefüggéseit, a belső és külső terek hatásait, építészeti jelentőségét, s ezáltal a terek emberer gyakorolt hatását az égyiptomi építészet merev térrendszerétől a renaissance – barokk – klasszicista terek lényegének megismeréséig, de nem feledve a mai – illetve már az „akkori” – modern építészet térművészeti követelményeiről se. A Tőle kapott útmutatás alapján indulhattam el a pályámon, amit lényegében a tanításán kívül is Ő indított el.

Az Ő javaslata alapján kerültem Weichinger professzor tanszékére tanársegédnek 1948 elején, nem sokkal jeles diplomám megszerzése után, de ugyanezen év szeptemberében ugyancsak Ő toppant be szobámba, s közölte keserűen: Gratulálok, Kolléga úr: kirúgták!”

A levelek között találni olyat, amelyben Kotsis Csaba 1959-es Ybl-díjához gratulál, de akad karácsonyi üdvözlet 1960-ból, a Magyar Építőművészetbe szánt publikációval kapcsolatos válasz 1965-ből, és persze néhány egyszerű híradás is. „Kedves Barátom” – 1959 után mindegyik így kezdődik. Kotsis sajátos szokása, hogy minden levelét a saját épületeit és terveit ábrázoló fényképek hátuljára írta, így az egyes lapok formája elég változatos; viszont mindegyik alján gondos, rövid leírás azonosítja a túloldali munkát.

1992-es beszédében Csaba felidézi, hogy 1964-ben, már a MÉSZ főtitkáraként, felkérte Kotsist az elnöki tiszt betöltésére. A nagy tekintélyű professzor azonban elhárította a kezdeményezést, hosszú levélben fejtve ki indokait. Szerencsére ez is fennmaradt a hagyatékban. Kotsis jellegzetes, szálkás betűiből egy hihetetlenül tudatos és mértéktartó szakember képe rajzolódik ki; nem véletlenül nevezték el róla „a szakma fair play-díját”.

Kotsis Iván 1964-es levele, a levélpapírként szolgáló fényképekkel és a borítékkal

A szöveget a mai helyesírásnak megfeleltetve, egyébként betűhíven közlöm.

„Kedves Barátom!

Mivel holnap – egy telefonhívás következtében – Székesfehérvárra kell mennem, engedd meg, hogy a ma délelőtti, részemre őszintén megtisztelő és kedves felhívásodra ezúton válaszolhassak.

A Szövetség életébe javasolt bekapcsolódásom tekintetében nem akarok, főként Veled szemben azzal a sablonos kifogással élni, hogy „nagymérvű elfoglaltságom” gátol abban; mert ha az ember valamit meg akar tenni, akkor elfoglaltság ide, elfoglaltság oda, módot talál arra – bár tárgyilagosan véve ez a tény nálam erősen fennáll.

Ellenben magam egész pályám alatt két területen működtem: terveztem és tanítottam.

Ez a kettősség annyira betöltötte az időmet, hogy közügyekre nem tellett. De kimondottan nem is akartam ilyenekben részt venni, mert egyrészről ildomtalannak tartottam, hogy mindenféle szerepkört lefoglaljak magamnak, és elzárjam mások elől azokat, másrészről láttam, hogy azok a kartársaim, akik a szakmai közéletbe belevetették magukat, szükségszerűen elhanyagolták az építészi működés szellemi munkáját (ha az anyagiakat nem is), és a tanítást egyaránt. – De még a Műegyetemen sem vállaltam közületi szerepet; kétszer tértem ki a dékánság, egyszer a rektorság viselésétől; lemondtam kétszer a közmunkatanácsi tagságról, a mérnökegylet szakosztályi elnökségét elhárítottam magamtól stb. stb. Csak így tudtam magamnak biztosítani a kiegyensúlyozott munkálkodás lehetőségét, amiben ki is tudtam élni magamat.

Az azóta elmúlt idők még inkább megérlelték bennem a visszavonulást a szakmai közélettől. A Műegyetemről való eltávolíttatásom egyenesen morális kötelezettséget rótt rám ebben az értelemben, hogy lépjek le a színpadról, és ne akadályozzam a kívánt átalakulások menetét. A tervező intézet keretében meg tudtam csendben elvonulva találni azt a munkaterületemet, ami nagyjában – ha nem is egészben – hasonlít a régi tervező építészi tevékenykedésemhez. Semmi más kívánságom nincs, minthogy ezt a munkát kellő szellemi és fizikai erőben folytathassam addig, amíg részemre ez engedélyezve lesz az Istentől.

Más téren nem tudnék ma már bekapcsolódni még akkor sem, ha eddigi visszavonult múltam nem is tenné azt természetessé, hiszen nem változtam meg e tekintetben sem. A tartós magamban való élés régóta kiszakított a szakmai életből. A ma élvonalban álló kartársak jelentős része nem is ismer, én sem őket, hiszen másfél évtized töménytelen sok építészt termelt ki, akik ma már erősen megállják a helyüket és nem tartják nyilván kívánatosnak, hogy általuk csak legfeljebb hírből ismert idős kartársak belefolyjanak a közügyek intézésébe. – De az előttük lévő, és még a Műegyetemen velem kapcsolatban állott Kartársak is ma már az életük gerincén haladnak, 40 év körül, és ezek kiforrottságuk révén pláne indokoltan tudják is és igénylik is sorsuk intézését.

Mindkét csoport előtt, ha kétségtelen tisztelettel is vennének körül, de végeredményben idegen volnék. Talán valamelyest más nyelven is beszélnénk – értve ezalatt a tervező építész felfogás nyelvezetét.

Ha a tervezés terén – hála Isten gondoskodásáért – érzek magamban erőt és képességet munkálkodásra, úgy meggyőződésem, hogy közületi szereplésem nem volna szerencsés, nem lenne eredményes, és nem váltaná be azokat a reményeket, amelyeket hozzá fűznétek. Ehhez már kimentem az időmből (nem szeretem a „kiöregedés” kifejezését használni, mert azt igazságtalannak tartom!). –

Meggyőződésem, hogy szerény érveimet, amellett hogy hosszasan fejtettem ki, szíves és igaz megértéssel kíséred. – Részemre mindaz a megnyilatkozás, amely Kartársaim rokonszenvét és ragaszkodását juttatja kifejezésre, mélyen a szívemig hatol. Ezek a megnyilatkozások az ünnepeket képezik számomra a munka, illetve élet hétköznapjai sorában. A sok nehézség közepette mindig érzek magam mögött egy összefogó szeretetfalat, amely lelkileg és morálisan mindig megtámaszt.

A Te megtisztelő látogatásod és megnyilatkozásod ennek egy nagyon jóleső kifejezésre juttatása volt; megerősített az elmondott hitemben, hogy mögöttem állotok; nagyon köszönöm ezt.

A magam részéről kívánok szerencsés működési lehetőséget számodra, a Szövetség keretén belül; meg vagyok győződve, hogy eddigi aktív közreműködésed tovább folytatásával el fogod tudni érni programod teljesülését.

Kérlek, add át kézcsókjaimat kedves feleségednek; Téged sok szíves üdvözlettel köszöntelek

tisztelő híved

id. Kotsis Iván
építész

Budapest, 1964. ápr. 15-én”