A fenti kép az Iparterv fotóalbumából, a (Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány által létrehozott archívumról származik
Bizony, Cs. Juhász Sára – harmadik építésznőként, mint azt már sokszor leírtam – ezért az épületegyüttesért kapott Ybl Miklós-díjat 1966-ban. „Dicsérendő az a gondosság, amellyel a tervező az 1961-ben készített tervfeladat után az 1967. évi átadásig, az épületet a lehető legkisebb részletmegoldásokig figyelemmel kísérte” – méltatta Kévés György a Műszaki Tervezés 1968/4. számában. De nézzük, hogy vigyáz rá az utókor!
Hát sehogy. Az egykor Ságvári Endre nevét viselő Táti út 28. alá érkezve elkeserítő kép fogadja a szemlélőt. Halvány nyomok emlékeztetnek csak arra, hogy a ma három csillaggal ékeskedő Hotel Róza, a szomszédos, lerobbant és üres irodaház, valamint a korai kilencvenes évek legkülönfélébb stílusjegyeivel felújított, ma már külön-külön működtetett üzemcsarnokok egykor egy egészet képeztek. Nehéz elfogadni, hogy a rendszerváltás környékén bezárt gyár épületében negyedszázadnyi használat után senki sem látott olyan értéket, amit legalább minimálisan figyelembe vett volna az átépítéseknél.
Nagy kár, mert ez az épület nem csak a helyi ipar emlékét őrizte, de Cs. Juhász életművében, sőt, merem azt mondani, hogy a háború utáni építészettörténetünkben is különleges pozíciót tölt be – akkor is, ha értékeit a művészettörténet-írás egyelőre nem ismerte fel.
Mint a szerszámgépgyártás.hu-ról kiderül, a Szerszámgépipari Művek Esztergomi Marógépgyárának története egészen 1919-ig nyúlik vissza. Az 1948-ban államosított üzem 1963-ban lett a budapesti Szerszámgépipari Művek része. Mint Kévés György fenti mondatából kiderül, a tervezés ekkor már zajlott, és Cs. Juhász Sára saját nyilvántartása szerint eltartott egészen 1964-ig. Az építkezés ezt követően három évre nyúlt.
Cs. Juhász Sárának ez a munkája jól mutatja a tervező érett modernben gyökerező, logikus folyamatokra és tisztán képzett tömegekre alapozó komponálásmódját. Cs. Juhász feladata a gyár szociális épülettömbjének tervezése volt: a konyha-étterem, az öltözők és az irodák elhelyezése. Ehhez adott volt a Táti út mentén hosszan elnyúló telek. A gyár kikötötte, hogy az egyes funkciók több ütemben valósulhassanak meg. A tervező műleírása szerint ez, illetve a környező családi házas beépítés indította arra, hogy a funkciókat kisebb tömegekben, egymáshoz lazán csoportosítva helyezze el.
Az együttes fő motívuma a földszint+három emeletes irodaszárny, rögtön a bejárat után balra. Ehhez kapcsolódik nyaktaggal a könyvtár, valamint a 900 fős konyha-étterem épülete. A másik oldalon sorakozik a négy, egyenként 300 főt kiszolgáló, kétszintes öltözőtömb (egy női, három férfi). Az összesen hat épületet Cs. Juhász egyetlen nyílegyenes, fedett-nyitott árkáddal kötötte össze, amelynek vasbeton födémét karcsú fémoszlopok tartják. Az árkád az öltözőépületek keleti, rövidebbik oldalára tapad, majd belefut az irodaépület földszintjébe; a bejárati ajtóval szemben azonban tovább folytatódik a könyvtár, majd az étterem-konyha felé.
Az irodaépület a bejárathoz vezető fedett-nyitott árkáddal hajdanán...
...és ugyanaz ma. A lámpa még megvan.
Az egyetlen, közel eredeti formájában fennmaradt épület az irodatömbé. A 220 fős létszámra méretezett alaprajz flexibilis; a homlokzaton körbefutó „álfüggönyfal” (a falazott parapetre szerelt külső burkolat került) ugyanis lehetővé teszi a válaszfalak szükség szerinti átépítését. Természetesen erre is rányomta bélyegét az elmúlt 30 év kihasználatlansága: belül kosz és penész tenyészik. Néhány irodában azért így is megfigyelhető az eredeti beépített bútorzat viszonylagos igényessége, valamint a fa nyílászárók különös tartóssága. Korukhoz képest a homlokzati burkolat anyagai is jó állapotban vannak. Érdekes módon a lépcsőházi korlát megoldása nagyon hasonlít ahhoz, amit Csaba László bő tíz évvel korábban a Hoffher-Schrantz gyár iskolájánál használt.
Sajnos az épületegyüttes legszebb részét, a szinte mies-i könnyedségű éttermet még a kilencvenes években átépíthették. Nem mondom, hogy ok nélkül: a teljesen üvegfalas, akváriumszerű szerkezet temperálása nyilván sok nehézséget okozott. Ezzel együtt rettentően szomorú egy ilyen különleges tér teljes eltűnése; a mai hotelépület ennek semmilyen nyomát nem viseli.
Az önálló ipari- és irodaépületekké átformált egykori öltözők leginkább egymáshoz viszonyított helyzetükkel idézik az eredeti képet. Az irodaszárnyhoz legközelebbi túlsó végén még megvan a fedett árkád, de a többi elől már elbontották. Az egyes épületeken érződik a jó szándék, sőt, a fenntartói gondoskodás, de az összkép össze sem hasonlítható az eredeti, átgondolt tervezői koncepcióval.
Az épületről szóló cikkében maga a tervező is panaszolja, hogy elképzelése nem teljesen valósult meg: az étkező-irodaépület előterében létrejövő kis teresedést, amelyen ő eredetileg szoborként egy szerszámgépet tervezett felállítani, a beruházó egy rosszul elhelyezett portaépülettel „elépítette”, elzárva a tervezett nyilvános forgalomtól. A sors kegyetlensége, hogy ez az eltúlzott méretű porta, üresen és lepusztultan, ma is áll.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.