Simon Mariann cikke a keleti blokk építésznőiről

Cs. Juhász Sára a répcelaki szénsavgyár makettjével. Simon Mariann cikkében ennek a sorozatnak egy másik képe látható. Forrás: Cs. Juhász Sára hagyatéka

Cs. Juhász Sára munka közben a nyitóképe annak a friss cikknek, amelyet Simon Mariann PhD, a téma ismert kutatója publikált a Brit Építészettörténészek Társaságának honlapján, Women in Eastern European Architecture: Equal Rights with Partial Emancipation címmel. Kiváló írás, amit nem csak a remekül megválasztott illusztráció miatt érdemes elolvasni…

A cikk, amely nyilvánvalóan egy régebbről eredő és elég izgalmas nemzetközi diskurzus kereteibe ágyazódik, a keleti blokk építésznőinek vélt egyenjogúságával és valós helyzetével foglalkozik. Simon Mariann nagyban épít saját korábbi kutatásaira, többek közt a 2003-ban megjelent interjúkötetével kapcsolatban szerzett tapasztalatokra. A hivatkozott hazai építészek – Cs. Juhász Sára mellett Pázmándi Margit, Spiró Éva, Mináry Olga – mellett a régió más országaiból vett példák is megjelennek, így a szlovák Viera Mecková vagy a keletnémet Iris Dullin-Grund.

Az írás alapvetésként kezeli, hogy a nőket részben politikai szempontok alapján „emelte” a társadalom a férfiakkal egyenrangú szintre a háborút követően, de aztán helyzetük annak fényében változott, hogy az adott társadalomban mennyire volt szükség a tudásukra és a munkaerejükre. Az 1960-as évek közepétől például, amikortól a közberuházások száma megcsappant, a nőket mind gyakrabban „irányították vissza” a családhoz – azaz a szakmát a vélt egyenjogúság ellenére továbbra is a férfiak kontrollálták. Ezt bizonyítja az is, milyen elenyésző számban jutottak nők kiemelkedő társadalmi pozíciókba vagy komolyabb elismerésekhez.

Érdekes ellentmondás, hogy az építésznők számára ebben a férfiak által épített és működtetett rendszerben az számított sikernek, ami a férfi kollégák számára is – a megépült ház, a szakmai lenyomat, a közéleti pozíció. Ez még azon is megmutatkozik – írja Simon Mariann –, hogy nyilatkozataiban, interjúikban adott esetben férfi nemben hivatkoztak magukra. Ez a magyar nyelvi sajátosságoknál fogva idehaza értelemszerűen nem lehetett ennyire kiélezett, de alapvetően én is hasonló hozzáállást tapasztaltam több, a korszakban élő és dolgozó építésznő elmondásából. Csomay Zsófia egy, a témában rendezett beszélgetésen azt is kijelentette: nincs női és férfi építészet, csak építészet van.

Természetesen bizonyos szempontból ez igaz, a kijelentés – krédó – személyes igazságát pedig semmi jogom nincs kétségbe vonni. De azért érdemes tudatosítani ezt a csapdahelyzetet, és azon gondolkodni, vajon továbbfejleszthető-e, nyilván az évtizedek óta zajló diskurzus nyomán, egy olyan szempontrendszer, amely sajátos adottságainál és értékeinél fogva kezeli az építésznők munkásságát, nem (kizárólag) egy más preferenciák alapján felhúzott és működtetett rendszer részeként.