Leugrunk az Építészpincébe

Építészpince-belépőkártyák a Csaba-házaspár tulajdonából. Cs. Juhász Sára a tárcájában tarthatta a magáét. Csaba Lászlónak erre nem volt már szüksége 1965-ban, a MÉSZ főtitkáraként nyilván ismerték.

A Puskin utcai egykori Almássy-palotát 1951-es újjáalapítását követően kapta meg a Magyar Építőművészek Szövetsége, azaz a MÉSZ. A kamara megszüntetését követően, a két világháború közötti sorvadásból új életre keltett MÉSZ az „építészet társadalmi szervezeteként” szolgált, ami eufemisztikus megfogalmazása a „nesze semmi, fogd meg jól” alapelvének. Ezzel együtt az ötvenes évek végétől a palota élénk találkozóhellyé vált, nem kis részben az újonnan kialakított pinceétteremnek köszönhetően.

A palota boltíves szeneshelyiségében presszót és éttermet alakítottak ki, a lejárás kedvéért elbontva az udvar szép főbejárati páros lépcsejének egyik szárnyát. A modern stílusban berendezett helyiségek előbb „Művészpince” néven, III. osztályú étteremként működtek, majd nem sokkal a nyitás után vették fel a ma is ismert „Építészpince” nevet. Az építészek törzsvendégként kártyát is kaptak – elvileg csak ezzel lehetett bejönni, de vendéget persze mindenki hozhatott.

Egy átlagos 1963-as napba kínál bepillantást A jövő mérnöke egy cikke, Karácsonyi István tollából:

„Érdekes volt számomra a látogatók, valamint a hangulat végletessége. Az egyik asztalnál egy üveg bor mellett két-három férfi hajol kibontott, lepedőnagyságú tervek fölé, miközben a »logar-lőcsöt« tüneményes gyorsasággal tologatják ide-oda. Ezek nyilván tervezőmérnökök, akik a magyar népgazdaság több milliós beruházásainak felhasználásáról vitatkoznak, téglába, vasbetonba, cementbe álmodva a jövőt. Ugyanakkor a másik asztalnál öt érdekes fiatal tanyázik. Három fiú és két lány, mindnyájan egyetemi hallgatók. A lányokon az ismert formaruha: fekete szűk nadrág és lompostartású pulóver van. A fiúk közül kettőnek »beatnik« frizurája van, a harmadik tag, aki egyébként ki is lóg a társaságból — horribile dictu — egyszerű sima szürke ruhát és nyakkendőt visel. De mégis, a másik négy őt figyeli, mert valamit magyaráz. Miután jobban odafüleltem, rájöttem a dolog nyitjára, vizsgaidőszak lévén, a statika most mindennél fontosabb. Egy harmadik asztalnál bridzselnek, a negyedik asztalnál pedig ismert fővárosi színész tart kiselőadást a következő szerepéről.”

Ezekben az években az Építészpince fénykorát éli, egyfajta félig tűrt, félig támogatott szellemi találkozópontként. Itt tartják szerkesztőségi üléseiket a Vigília folyóirat munkatársai, a pincét Kovács Margit falképével dekorálják (ma is megvan), és valamivel spontánabb módon Kondor Béla rajzol a falaira (már rég nincs meg). Utóbbi mű az 1959-es Építészbálra készült, és „Az alkohol lelke” címet viselte. Kondor egyébként – katolikus neveltetése révén – a Vigília baráti köréhez tartozott, és talán épp itt ismerkedhetett meg Csaba Lászlóval, aki aztán elhívta, hogy Cserépváraljára elkészítse élete egyetlen templomi festményét. De erről, mármint a megismerkedés körülményeiről, nem tudok biztosat.

Aztán minden jó elmúlik egyszer. „Kint sárguló, vöröslő vadszőlő, bent ételszag, doh és cigarettafüst keveréke. Elhagyott, magányos asztalokkal árválkodó, kongó termeken keresztül visz az út a hely szívéig, a belső kisteremig, ahol ilyenkor hétköznap délben zajlik némi élet. Nyers színű lócák, piros fehér kockás abroszok, zsivalygó művirág-természet és a már ismert szagok. Itt fogunk tehát ebédelni. Ezen a ponton még nem tudjuk, hogy innentől csak egyre rosszabb lesz minden” – írják 1995-ben a Népszabadságban a kor legrettegettebb éttermi kritikusai, a Wittmann-fiúk, azaz Fáy Miklós és Orsós László Jakab. 2006-ban (ismét a MÉSZ kezdeményezésére és iparkodására) több építész bevonásával felújították és újranyitották az éttermet. A név ma is megvan, a hely működik. Belépőkártya nincs, pedig egy ilyet, mint a fenti, nagyon elfogadnék.